Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy egy-egy csodahelynek milyen érdekes, izgalmas, vagy éppen megrendítő múltja van. Nem csak múltja, története is. Lelke. A Hegykői Csipkeház már önmagában is csodahely, kiállítási tárgyai a régmúlt emlékeit őrzik. A „csoda-faktor” pedig egyértelműen Szigethy Istvánné, Bözsi néni nevéhez köthető, és a höveji pókolás, azaz a höveji csipke készítésének technikájához.
A Hegykői Csipkeház, és a fehérhímzéses höveji pókolás
A „höveji csipke” nemzeti érték, a Nagyszombat vidéki hímzés egyik ága. A Hegykői Csipkeházat elsősorban azért hozták létre, hogy bemutassák a höveji csipkekészítést, Szigethy Istvánné munkáját „A bölcsőtől a szemfedélig” című kiállítás keretében.
A több mint 100 éves parasztházban a csipkegyűjtemény mellett korabeli használati tárgyak, népviseletek, babák, illetve régi bútorok kaptak helyet. Nem is lehet kérdés, egy hegykői látogatás során semmiképpen nem szabad kihagyni a Csipkeház felkeresését, szerves része kell, hogy legyen a programunknak.
Még több látnivaló a Fertő tó partján »»
Természetesen mi is felírtuk a bakancslistánkra a Csipkeházat, de nem elégedtünk meg ennyivel. Felvettük a kapcsolatot a 92. életévében járó Szigethy Istvánnéval és lányával, Cseh Zoltánnéval, hogy megismerjük a höveji csipke valódi történetét. Ennél azonban sokkal többet kaptunk.
A höveji csipke, és ami mögötte van – Amiről a könyvek nem mesélnek
Bözsi néni. Mindenki Bözsi nénije. Így mutatkozik be nekem a telefonban Szigethy Istvánné. Azt mondja, szólítsam csak így, mindenki így ismeri. A hangja határozott, kedves, és izgatott, amikor bemutatkozom. Hiába készültem fel a munkájából, már az első három mondatban rengeteg új információ üti meg a fülem, ezért közelebb húzom magamhoz a füzetet, mert az ilyen történetek megérdemlik, hogy füzetbe kerüljenek. Hogyan is passzolna a höveji csipkekészítéshez egy diktáló program?
Amikor Bözsi néni belekezd a történetébe, úgy érzem magam, mintha előtte ülnék a szőnyegen, törökülésben, amíg ő dolgozik. Üljetek le mellém, kedves Csodahelyek-olvasók, mert ez a történet így lesz igazán teljes.
Minden úgy kezdődött, hogy az 1860-as években Horváth Borbála Barbacson volt libapásztor, onnan hozott haza egy lyukacsos mintás hímzést. Akkoriban a lányok kötényt varrtak maguknak a bálba, de ebben a pókozás még nem volt benne, később egyenként találgatták ki a pókos mintákat az asszonyok. Ezek nagyon okos asszonyok lehettek, ügyesek voltak benne.
Én 1929-ben születtem, mindig vágyódtam utána, hogy én is az asszonyok közé ülhessek kézimunkázni. Nyolcan-tízen ültek egy asztalnál, beszélgettek, de a kezük mindig járt. Nagyon szép emlékekkel jöttem el a faluból. Az asszonyok között soha nem volt irigység. Ültem köztük, hallgattam őket, ahogy a sorsukról, a múltjukról, a jövőjükről beszéltek.
Tíz éves koromban aztán sok megrendelést kapott az anyám, én pedig igen sajnáltam, mert három gyerekkel maradt özvegyen, és szerettem volna neki segíteni. A kézimunkáim végül annyira jól sikerültek, hogy a piacra is vitték őket, és még külföldiek is megvásárolták.
Bözsi néni örömmel emlékszik vissza gyerekkorára, de nem ragad le az emlékek között. Viszi előre a történet. Szellemileg üdítően friss, gyönyörű szavakkal, kedves orgánummal beszél. Szinte látom magam előtt, ahogyan a hosszú zsinóros, vezetékes telefon mellett ül.
„Rabja lettem a kézimunkázásnak”
Az életemet tettem fel rá, magam is találtam ki pókozásokat. 20 hónapos házasság után meghalt a férjem, én pedig egyedül maradtam egy 3 hónapos gyerekkel. Olvastam az újságban, hogy szülésznő hallgatókat keresnek, és 18 hónapos volt a lányom, amikor az anyámra bíztam, és jelentkeztem. Egyből felvettek, pedig tízszeres túljelentkezés volt. Kitűnő bizonyítvánnyal végeztem, később 25 gyereket segítettem a világra.
A lányom végül jogi egyetemet végzett, de nagyon korán meghalt. A második férjem is nagyon jó ember volt, a második kislányom énnekem a szívem-lelkem, nagy szeretettel vagyunk egymás iránt.
Ülök a kezemben egy tollal, és úgy hallgatom Bözsi néni szavait, hogy közben elerednek a könnyeim. Nehéz arra koncentrálni, hogy leírjak mindent, miközben fekete-fehérben játszódik le előttem a boldogság, a fájdalom és a szorgalom, ami most felszínre került. De Bözsi néni lendületesen mesél tovább, korát megszégyenítő memóriával és pontossággal.
„Nem volt nap, hogy ne ültem volna le a ráma mellé”
Minden percemet a kézimunkára áldoztam. Miután meghalt a lányom, a másik lányom kitalálta, hogy legyen a kézimunkáimnak kiállítása. Később az országban nagyon sok helyre meghívást kaptam, voltam Keszthelyen, Zalaegerszegen, Szombathelyen is. Sok helyen jártam, Amerikában is voltam. 3 hétig New Yorkban vendégeskedtünk, még Kanadából is jöttek megnézni a kézimunkáimat.
Szerettünk volna állandó kiállítást is, amivel a kézimunka szépségét lehet terjeszteni. Végül Hegykőn telepedtünk le, a vőm és a lányom megvásároltak a templom mellett egy kis parasztházat, melyet felújítottak. Jelenleg is ez az épület ad otthont az állandó kiállításnak.
Már a második vendégkönyvem telik be lassan, de ritka, hogy nincs benne egy-egy leírásban, hogy amit csinálok, az egy csoda. Büszke vagyok, szívesen olvasom.
„A tudásomat igyekszem továbbadni”
Voltak nálam csoportok a faluból, és máshonnan is. Volt, aki Pozsonyból érkezett. Mind gyönyörűen megtanultak mindent. Örülök, hogy át tudtam adni a tudásomat, mondtam nekik, hogy a kezükből ne adják ki ezt a kincset, mert ez bizony tényleg nagy kincs. Azt tanítottam nekik, hogy becsüljék meg a kézimunkát, mert nagy érték van a kezükben. Nagy türelem kell hozzá, és szívvel-lélekkel kell készíteni.
A legbüszkébb a gyerekeimre, és a Népművészet mestere címre vagyok. Ez az életem. A lányom és a kézimunka.
Bözsi néni Kis Jankó Bori Díjat nyert 2007-ben, a Népi iparművész címet 2008-ban nyerte el, 2011-ben pedig a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar Kézműves Remek díját kapta meg, emellett Agyagosszergény és Hövej község díszpolgára. Szerényen sorolja az elért eredményeit, díjait, címeit.
Nem kérdezem, de úgy tartja egésznek a történetét, ha a végéről is mesél. És örömmel teszi, én pedig meghatódva hallgatom.
Viharos életem volt, de tartalmasan éltem le. Nyugodtan megyek el. Ha bánatom, bajom volt, leültem varrni, minden más elmúlt abban a pillanatban. Én senkit nem bántottam, mindenhol szerettek. Ki kell tartani, sok mindent elbír az ember, ha van türelme.
Mit csinálok ma? Ma is kézimunkázok, napi 1-2 órát. Szemüveg nélkül, nem kell nekem az sem. Hozzák nekem az ebédet, kicsit beszélgetünk, eltelik a nap.
Életkedvem az van, van mit csinálnom.
Bözsi néni szerényen köszön el a telefonban, végtelenül kedves mondatai, történetei és irigylésre méltó életszeretete nélkül úgy érzem, sokkal szegényebb lennék. Azt mondja, kicsit azért elfárad ő is néha.
Mi pedig ezután biztosan nem megyünk el csodahely mellett többet úgy, hogy ne vágynánk rá, hogy belessünk a kulisszái mögé.
(A beszélgetést lejegyezte: Kristóf Eszter, fotók: Szigethy Istvánné, Cseh Zoltánné)
